Az első és talán legfontosabb tényező az Apple zárt ökoszisztémája. Mivel a vállalat saját maga fejleszti a hardvert és a szoftvert, a rendszer szorosabban integrált, és a biztonsági réseket gyorsabban képesek befoltozni. Ez a fajta kontroll szinte teljesen kizárja a gyártói széttagoltságot, amely az Android esetében gyakori probléma.

Az iOS-en a felhasználó és az alkalmazások nagyon szigorú sandbox környezetben futnak. Ez azt jelenti, hogy egy app csak a saját adataihoz és erőforrásaihoz férhet hozzá, a rendszer szintű hardverkomponensekhez – például a hálózati kártyához – közvetlenül nem. Olyan, mintha egy konténerben vagy „mini-dokkerben” futnának az alkalmazások: elkülönítve, szabályozott API-kon keresztül érhetnek el bizonyos funkciókat, de nem tudnak közvetlenül belenyúlni a rendszerbe.

Ezért nincs lehetőség terminálból „raw” módon használni a hálózati interfészt vagy például packet injectiont futtatni, mert az iOS ezt eleve letiltja a biztonság érdekében. Így sokkal nehezebb rosszindulatú programokat írni, amelyek kihasználhatnák a hardver erőforrásait vagy a hálózatot a felhasználó tudta nélkül.

Az Android nyitottabb architektúrája több lehetőséget ad a fejlesztőknek és power usereknek: terminál, parancssor, akár alacsony szintű hálózati műveletek is elérhetők — de ez a rugalmasság együtt jár biztonsági kompromisszumokkal.

Az Android rendszermagjára épülő platform (Linux-alapú) nem zárja el olyan szigorúan a hardverhez való hozzáférést, mint az iOS. Alapértelmezésben az alkalmazások itt is sandboxolt UID-k alatt futnak és SELinux-szabályok korlátozzák őket, ugyanakkor a platform és gyártói implementációk sokkal több mozgásteret hagynak: léteznek felhasználói oldali shell-ek (pl. Termux), natív könyvtárak és natív socket API-k, amelyek bizonyos körülmények között lehetővé teszik a hálózati interfész alacsony szintű elérését.

A „raw” hálózati műveletekhez (raw socket, packet capture/injection) általában root jogosultság vagy speciális kernel-modul szükséges; egyes eszközökön egyedi ROM-ok vagy fejlesztői beállítások ezt lehetővé teszik. Alternatív megoldások — VPN API, pcap wrapper-ek — root nélkül is képesek forgalmat figyelni, de ezek is korlátozottabbak, és gyakran felhasználói engedélyhez vagy rendszerszintű jóváhagyásához kötöttek.

A második pillér az App Store szigorú ellenőrzése. Az Apple alaposan átvizsgál minden alkalmazást, mielőtt az elérhetővé válna a felhasználók számára. Ennek eredményeként iOS-en jóval ritkábban találkozhatunk rosszindulatú vagy adatlopásra tervezett applikációkkal, míg Androidon az alternatív áruházak és a lazább szabályozás több veszélyt rejthet.

A harmadik a gyors és egységes szoftverfrissítés. Az iPhone-ok többsége éveken át megkapja az új iOS-verziókat és biztonsági javításokat, míg az Android világában sok gyártó késve vagy egyáltalán nem ad ki frissítéseket. Ez hosszú távon óriási különbséget jelent.

Összességében az iPhone jelenleg a legbiztonságosabb okostelefon-platformnak számít. Bár az Android folyamatosan fejlődik, a nyitottsága miatt mindig nagyobb támadási felületet nyújt. Ebben az esetben is igaz az a mondás, hogy a nagyobb biztonság kevesebb mozgásteret nyújt a felhasználónak.